Kiállítás. Délvidéki tragédia a Terror Háza múzeumban: hiánypótló ez a tárlat, de a történelmi kontextus lehetne erőteljesebb is

2011-08-15

Tessék odamenni a monitorhoz, ott lehet megnézni a borzalmakat – mondja a teremőr, és szelíden a kiállítótérbe tessékel. Amit ezen a néhány négyzetméteren látni, az egyfelől elviselhetetlenül sok, másfelől még a kevésnél is kevesebb. Magyar tragédia – Délvidék 1944–45: a Terror Háza időszaki kiállításán jártunk.

A teremben félhomály, a padlón puha, süppedős a szőnyeg, az első benyomásunk legalábbis ez, aztán persze kiderül, szó sincs szőnyegről: nedves és humuszos földdel szórták fel a szobát. A mennyezetről megannyi világos ing lóg. Különböző árnyalatok és méretek, olyan vállfákon, amelyek mintha csak emberi kontúrokat formáznának: az ártatlanul kivégzettek lelkei. A szoba fekete falain hátulról megvilágított képek, alattuk és mellettük feliratok. A tragikus események beszámolóiból vett részletek ezek, illetve politikai és egyéb nyilatkozatok, amelyek egytől egyig a borzalmas események részleteiről tudósítanak. Amitől az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy itt minden a megbotránkoztatást szolgálja. A cél az, hogy a látottak beleégjenek a befogadó tudatába, és kitörölhetetlen nyomot hagyjanak.

Mert mi más lenne a cél, amikor a monitoron a túlélők borzalmas beszámolóiból csupa olyan esetről hallhatunk perceken át, mint hogy a férfiak hátát felvágták – úgymond szíjat hasítottak a hátukból –, aztán sóval szórták be a sebet. Vagy a felira­tok, amelyek között olyasmiket olvasni, hogy X. Y. felesége terhes volt, és kitaposták belőle a magzatot. Mindez egyrészt borzalmas, elviselhetetlen és több mint felháborító, a gondosan elhelyezett, részletes háttér-információ hiányában azonban egyúttal érthetetlen is.

Amiről a kiállítás szól, az voltaképpen az 1944–45 telén Délvidéken elkövetett népirtás. Ezen a télen a jugoszláv kommunista partizánalakulatok civil magyarok, németek és horvátok ellen követtek el sorozatos tömeggyilkosságokat. Az áldozatok a legnagyobb számban – vélhetőleg több tízezren – magyarok voltak. A kivégzéseket pedig az áldozatok második világháborús kollektív bűnösségével indokolták. A per nélküli „büntetőeljárásokat” többnyire az áldozatok lakóhelyén vagy gyűjtőtáborokban folytatták le, korra és nemre való tekintet nélkül, kegyetlen brutalitással végezték ki az embereket. A kivégzések számos településen tömeges lincseléssé fajultak, a szerb lakosság egy részének tevőleges közreműködésével.

A népirtásról a kommunista évtizedekben aztán nem esett szó hivatalos fórumokon. A gyilkosságok egy részét a világháború után iratokkal legalizálták, az ártatlan polgári lakosság tömeges lemészárlását azonban igyekeztek elhallgatni és semmissé tenni. A történelmi hitelességhez és teljességhez hozzátartozik az is, hogy a helyi kommunista politikai vezetés a kivégzéseket és internálásokat általában válasznak tekintette a magyar csapatok újvidéki vérengzésére, amely három évvel korábban, 1942-ben történt. Ezt a nem kevésbé borzalmas esetet, az 1942. január 12. és 15. között lezajlott katonai razziát az Újvidék környéki partizánok támadásai váltották ki. A razzia során Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány társa önhatalmú akcióban több ezer szerb és zsidó polgári személyt végzett és végeztetett ki Újvidéken és másik négy délvidéki településen. Egyes hozzáértők szerint a fenti magyarázat azonban azért sem elfogadható, mert az 1944-45-ös vérengzés jóval több települést érintett, és nagyságrendekkel több magyar és egyéb áldozatot szedett, mint a három évvel korábbi razzia. A helyzetet bonyolítja, hogy a történtek feldolgozása viszonylag későn kezdődhetett el, és bár ma már kisebb könyvtárnyi irodalma van mind ennek, mind annak a vérengzésnek, az 1944–45-ös tömeges tragédiáról az érintetteken kívül sokáig alig tudott valaki. A szomszéd népek egymás ellen elkövetett bűnei jobbára feldolgozatlanul maradtak.

A kiállítás kétségtelenül hiánypótló, és a maga eszközeivel bőségesen tesz azért, hogy megtörténjen a múlt nyilvános feltárása és a bűnökkel való szembenézés. Másrészt viszont nem lehet elmenni amellett, hogy a történelmi kontextus erőteljesebb helyszíni bemutatása talán nagyobb esélyt teremtene erre. A látogatónak a helyszínen ugyanis jószerével meg kell elégednie a 44–45 telén lejátszódott borzalmak részletekbe menő ismertetésével, gyilkos partizáncsapatokról készített fényképekkel, szívbemarkoló mondatokkal, a térképpel, amely az internálótáborok és a tömeges kivégzések megannyi helyszínét mutatja. Ám ezenkívül mindössze egy kétoldalas, szabadon elvihető fénymásolt lap és az előtérben elhelyezett számítógépek adnak – olykor bizony nem is teljes – tájékoztatást a történelmi kontextusról. Ha a cél az elhallgatott bűnök bevésése, illetve a magyar közönség figyelmének ráirányítása a tragédiára, akkor a kiállítás bizonnyal sikeres. Ahhoz viszont, hogy a felháborodás megértéssé, a benyomások pedig ismeretekké szelídüljenek, a múzeumlátogatónak további olvasásra és utánajárásra lesz szüksége. A szakirodalom hozzáférhető: kezdődhet hát a kutatás.

Kassai Zsigmond